hogy ma megint sikerült együtt aludni.
Ami rossz, pedig, hogy ezt megint a cicim bánta. És úgy egyébként is ... én szeretek szoptatni, és így harmadik és egyben utolsó gyerek fele nem érzem égető szükségét, hogy le kéne róla szoktatnom. Szeretem és kész. Sőt, még lassan másfél évesen sem érzem azt, hogy nagy lenne hozzá.
Amihez viszont már nagy és égetően elegem van belőle, az a mennyiség, amit képes rajta eltölteni. Hogy nincs olyan, hogy leülhetek, anélkül, hogy ne kucorogna az ölembe és ne szopizna. Hogy képes rajta órákat csüngeni és ha 5 percre abbahagyja úgy visszajönni, mintha órák óta nem látta volna. Hogy sose elég belőle. Hogy óránként akár 4-5ször képes szopizni, hogy éjjel megint ezerszer fenn van miatta és hisztizik, hogy ...
Szóval, én tényleg nem akarom leszoktatni - bár kétséges, hogy egyáltalán lehetne e hiszti királynőt errefelé terelgetni, hogy ő nem akarja, de ... és nincs de, mert nem tudok mit tenni. Vagy hagyom, hogy napi 24 órában szinte folyamatosan üvölt, vagy elviselem, hogy 20 percenként csatlakozik rám. Jó lenne valami középutat találni ... mert ez nemcsak testileg, fizikálisan visel meg, de érzelmileg is a padlóra küld és úgy érzem, már hajnalban, hogy az a kis energia, amit a kevéske kis alvásaimmal összegyűjtöttem, szépen áramlik ki belőlem, és reggel már arra sincs erőm, hogy felkeljek, sőt hogy később folytassam a napom.
Mert szoptatni jó és tényleg!!!! De akár így is? ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése