hogy még azt is imádom benne, ahogy törékenyen megfogja a poharat és kecsesen iszik belőle ... majd liheg, mert az annyira fárasztó. Visszaadja kedvesen és mosolyog.
Hogy minden nap alvás előtt, mikor leengedem a redőnyt és előtűnik a foszforeszkáló festékkel festett Mickey egér, örül neki és megköszöni, hogy festettem neki.
Azt már kevésbé imádom, hogy egy tapottat nem tesz meg folyamatosan cipelnem kell. Ha meg nem jól fogom és reklamál és közlöm vele, hogy akkor ha nem jó, sétáljon, inkább elvisel bármit. Értsd még fejen állva is vihetem, csak vigyem ... őt, meg a bevásárló szatyrot. De az is igaz, hogy semmiért el nem cserélném, mikor vigyorogva két kezébe fogja az arcom és puszit ad. Mikor rámmosolyog, úgy, hogy csak rám tud.
Mikor elalszik és keresi a mellkasom, ráteszi a kezét és már alszik is. Mikor kitárt karokkal fut felém és megölel, azokkal a picike kezekkel.
Mikor porszívózom és a gép fölé áll, ahonnét jön a levegő és fújatja magát és szól: Mamma, nyézd!
És mindig, ha valamit lát: Mamma, nyézd!
És én nézem, nézem százszor, ezerszer, milliószor, trilliárdszor és nem bírom megszokni, és eleget nézni ... és már most összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy nem lesz ez mindig így ... pedig két órás cipelés után sokszor eszembe jut ... egy pillanatra. :) És akkor is, mikor csak én ültethetem rá a bilire, mert más nem tudja, vagy mikor csak én adhatom oda a poharat, mert mástól nem jó, vagy mikor csak én adhatom fel a zoknit, mert mammaaaaa!!!!
Picike jányom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése