Szar érzés...

Mondjuk mindig így vagyok ezzel.
Hosszú volt ez a négy hét. Majd négy hét. Valahogy nem is értem. Pedig csak annyi volt, hogy mindig sokan voltunk itthon. Mindig ordított valaki, mindig volt valaki, akinek ugranom kellett. És elfáradtam benne. Kell egy kis csönd.
vártam már ezt a napot, hogy végre csak Dundival legyek. Mégis forgó gyomorral mentem ma oviba. Örültek, akartak már menni, Erik szólt, hogy akkor már ott is aludnának Majával. Persze azt még nem, a héten nem alszanak ott. Szóval csak délig vannak oviban, mégis szar alaknak érzem magam. Mert lehetett volna jobb is ez a kétszer két hét. Lehettem volna többet velük, játszhattunk volna ... volna, lehetett volna ...
Útálom, mikor a házi munka fontosabb náluk, mikor meg kell valamit csinálni. De azt is, amikor minden a fejemre dől. A hétvégén már hisztiztem apának, hogy tegyük már rendbe egy kicsit a gardrób szekrényt, mert rámdől minden. Kicsit jobb lett. Pár zsáktól megszabadultunk. De ez csak egy szekrény, és még mennyi van ... és egyébként is, valahogy minden szalad, mikor én tényleg folyamatosan csinálom.
MIndegy, útálom ezt az érzést. Amikor semmi nem jó.

Tegnap néztem egy filmet. A terhességről szólt többféle szempontból. És közben arra gondoltam, hogy nem vagyok hálás Dundinak, hogy utolsó kismamás időszakom tönkre teszi. Mert valahogy most nagoyn nehéz vele. Folyton nyafog, hisztizik, semmi nem jó. Babakocsizni nem akar, sétálni szintén, ha akarok menni valahova, akkor cipelem, ami valljuk be a téli időszakban hiába csak 9 kiló, mégis duplájának tűnik.
Tegnap elmentünk ajándékot venni a hétvégi zsúrra. Már eleve ott kezdődött, hogy negyed órát üldöztem, és ágy alól rángattam ki, mikor öltözésre került sor. Aztán már az ajtóban ordított velem, hogy vegyem fel. Végig cipeltem, lógott a nyelvem rendesen. MOndjuk akár lehetne az is, hogy kardio edzés, de amikr béna pózban derék fájósan cipelem, és közben három szatyor húzza a vállam, és még Maja kezét is meg kéne fognom, nos nem hiszem, hogy van előnyös része.
Szóval végig cipeltem, majd mikor odaértünk a játék boltba, leraktam, ő meg szinte azonna kergetőzésbe kezdett. folyton ez van, rohangál, én meg kergetem, közben fél szemmel próbálom nézni, amiért valójában jöttünk. Mert az még nem gáz, hogy rohangál, de elbújik, és ezen még röhög is. Úgy képes elbújni, hogy egy hangot nem ad, és tényleg nem találom, ha csak egy pillanatra leveszem róla a szemem. Vagy a másik, mikor üldözöm, ő meg mint a filmekben, lerángat mindent a polcokról, hogy úgy rázzon le.
Szóval azért csak sikerült valamit venni, fizetésnél egyik kezemmel fizettem, másikkal tartottam, hogy ne rohanjon el. Majd jött megint az öltözős hiszti, míg Maját öltöztettem, addig elbújt, majdnem kirohant. Majd ordít, mert ráadom a kabátot, és még ki sem érünk, már azért hisztizik, hogy vegyem fel.
Így hazafelé is cipeltem, őt meg a szatyrokat, meg Maját próbáltam nem elveszíteni. Közben rájött Janára, hogy azért szeret, és bocsánatot kér, így kezével az arcomat simogatta - ami nem is lett volna baj - csak hogy közben nézzek is rá. Rángatja a fejem, ordít velem, nézzek a szemébe. Így viszont nem haladunk.
Közben sietni kell, mert még ebédért kell elmenni - ahol szintén ordít, mert fel akar ülni a székre, vagy épp le akar szállni, vagy fogjam fél úton, mikor épp a tálakat egyensúlyozom bele a szatyorba.
De kinn már megint vegyem fel, közben a kaját se borítsam ki.
Rohanás haza, még Erikért is el kell mennem. Lányokat feldobom, Jana ordít, hogy mesét! Erikért szaladok, hazajövünk, és akkor jön az ebédes hiszti. Mert hogy míg melegítek és terítek, addig ő enni akar és hisztizik miatta, de ha már ott a kaja, akkor ordítva löki el, hogy ő nem kér. És ha már ellöki, akkor naná, hogy ki is borítja - jelen esetben a piros gyümölcs levest :/
Majd beküldöm, hogy akkor menjen be, ha nem eszik, ordít. Bemegy. Kijön, ordít. De már leül és eszik.
Komolyan, még csak dél, de már elegem van. Fáj a karom, a derekam, sajog a fejem, és különben sem értem, hogy a múltkori posztban is mi volt, amiért annyira lelkesedtem benne.
Szóval komolyan próbára tesz nap mint nap. Kevés olyan dolog van, amibe ne tudna belekötni, amiért ne tudna ordítani. És már annyira elegem van belőle. Szóval ott tartottam, hogy tegnap végig futott bennem, hogy vajon lesz, amikor erre az időszakra boldogan gondolok vissza, és nem azért, mert elmúlt? Szóval hogy Jana tényleg tönkre tesz mindent. MInden apró kiruccanást, minden apró percet, az ébredéstől az elalvásig, és akkor jön az éjszaka, amikor tényleg nem érteni, hogy miért üvölt fel ... mégis tényleg szeretjük, és vele teljes minden.
De azért lehetne már kicsit önállóbb, segítőkészebb, vagy egyáltalán elfogadóbb, vagy elég lenne annyi is, ha nem tekintene rabszolgának, akit ki kell a nap minden percében zsigerelni ...

Ja még annyit hozzá, hogy tegnap pl a bili felett állva bepisilt, csak mert nem tudtam odamenni és ráültetni a bilire. Pucér volt, tehát tényleg csak rá kellett ülnie, de ő nélkülem erre sem képes ... :( Sokszor jól esik, hogy ennyire függ tőlem, de ilyen dolgokban inkább az agyamra megy. És nem egy ilyen van naponta ...