Már a múltkor írtam róla, hogy valahogy nagyon megérintett hogy Maja 5 éves lett. Valami tényleg nagyon változik ... főleg az, hogy szinte megrémiszt, hogy lassan az a törékeny, de mégis szeretettejes és védő burok megrepedni látszik. Mégpedig azzal, hogy szeptembertől Erik ovis lesz - voltunk tegnap beíratkozni - valamint Jana betölti a kettőt és bár nagyon nincs szívem hozzá, de a piszkos anyagiak bekúsznak az életünkbe és úgy tűnik, bölcsibe kell adnom. Szakad meg a szívem ... miattam is, mert valami akkor véget ér, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs mi kezdődik el. Nem tudom mi lesz velem. Egyenlőre nem is jutok el oda agyban, hogy ezzel foglalkozzam, annyira nem akarom elengedni azt, ami most van. Olyan jó velük lenni, hozzájuk bújni, délben együtt aludni .. még ha a mindennapok küzdelmesek is. Mi lesz, ha 8 órában dolgoznom kell? Persze megoldjuk, mert az a dolgunk, de akkor is, valami végérvényesen véget ér. És ezt most tragikusan fogom fel. Nem úgy, mint anno lassan 6 éve.
Mert hogy visszakanyarodjak ahhoz, amit írni akartam. Mégpedig, hogy anno lassan hat éve, egy augusztus végi napon változott meg minden és az akkor olyan természetes volt és fel sem fogtam/fogtuk, hogy minek is vagyunk a részesei.
Emlékszem, nagyon féltem. Mert nem jött meg. Pedig utazni terveztünk, nem is közelre és mégsem akart megjönni. Féltem, mert előtte nem sokkal volt belőle gond és akkor egy petefészkem bánta. :/ Féltem, és úgy éreztem, megint fáj. De mi legyen? Apát is beavattam és ő mondta, hívjam fel az orvost és beszéljek vele. Én még adtam magunknak egy esélyt és mint anno májusban, elmentünk a gyógyszertárba és megvettük a tesztet. Nem bíztam benne, mert már egyszer csalódtam és azt gondoltam hogy túl gyors minden és most biztosan nem. De amikor hazamentünk és én bezárkóztam a fürdőbe, majd apával együtt vártunk és megláttuk azt a bizonyos zebracsíkosat ... nos akkor minden megváltozott. Én - emlékszem összeroskadtam és a fürdőkád szélén bőgtem. Apa kétségbeesetten rám nézett és csak annyit kérdezett - hát nem ezt akartuk? Dehogyisnem! Persze, naná! De akkor is ... akkor és ott annyi érzelem futott át rajtam, mégis valahogy nem gondoltam bele igazán.
Aztán később már boldogságban úsztam és boldogan készülődtünk első és egyben akkor már tutira utolsó közös utazásunkra ... igen, hosszú út, de most tényleg utaztunk. Olaszországba, Riminibe. Autóval, csak mi ketten ... jó volt. Önfeledten. Önfeledten szórakoztunk a vidámparkban. Mert hova is menne két fiatal, akik csak akkor kezdik az életüket. És emlékszem, mikor felültünk az óriás csúszdára és én le sem mertem nézni, annyira féltem ... csak arra gondoltam, ha ezt most túléli ott benn az a valaki, ezt a sok érzelmet ami bennem van, akkor igazán minket választott. És megindultunk a csúszdán ... elindult minden. És túlélte és velünk van és tényleg ... azt hiszem, akkor kezdődött el minden ... És most a végéhez közeledik valami, valami nagyon megváltozik ... folyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése