Elszakadás emésztgetése

Sok mindennel tartozom, írok majd jó sokat, meg teszek fel képeket, ha apa leszedi a telefonomról ... csak most ezt gyorsan.
Tegnap elmentünk a Margit-szigetre. Nagyon jól éreztük magunkat. Először megnéztük a szökőkutat, aztán a játszoteret. A nagyok leváltak, én meg Janát követgettem. Talált is egy neki való mászókát, árnyékos is volt, én meg a nagyokat is szemmel tarthattam. Nem mentem én el messzire tőle, de hát nem lehetek mindig a sarkában. Kicsit fura is volt, mert olyan bátortalan volt ... amúgy egész nap. Nem értettem. Végül persze meglett a bevonzása is ennek. Egy kislány megtalálta, aki bár termetre akkora volt mint ő, életkorra inkább fele annyi. :/ Először a mászóka tetején, fogta és megölelte, amit már eleve nem bír elviselni. Nem szereti, ha idegenek túl közel kerülnek hozzá. Keresett a szemével, szólt, hogy mama és tolta el a kislányt. Az meg egyre durvábban és jobban ölelte, végül elengedte és fogta lelökte a lépcsőről. Szegénykém úgy sírt. Odamentem, tudtam, testileg semmi baja, de lelkileg nagyon megviselte. Az én kis talpra esett, bátor nagylányom sírt és éreztem, hogy ez olyan lelki dolog. Aztán arréb mentünk, a kislány azért odajött az anyukájával és bocsánatot kért. Már kezdtük elfelejteni, mikor megint megtalálták egymást ugyan azon a mászókán. Jana egy létrán mászott fel, majd mikor felért, mászott is lefele. Ekkor ért oda a kislány, és se szó se beszéd szájbarúgta az éppen ereszkedő Janát. Szegény védekezni sem tudott, mert épp kapaszkodott a kezével. :/ Úgy sajnáltam. Megint csak sírt, bár most inkább fájt neki, hogy nem adhatta vissza, nem volt annyira lelki sírás. És nem is értette a dolgot.
Nekem meg folyon az járt a fejemben, hogy mellette vagyok lassan három éve. Éjjel és nappal. Pár óra volt, amit eddig külön töltöttünk, és most lassan el kéne engednem. El kell engednem, hiszen lassan ovis lesz. És bár jó, hogy tudom jó helyre kerül, mégis nem leszek ott, mikor hasonló eset történik. Hogy nem én leszek, aki megöleli a kis testét, aki vígasztalja ... pedig engem fog hívni, az tuti. Olyan nehéz, bár természetesnek kéne lennie. És tudom, érzem, hogy valahogy nem jó irányba megyünk, mert ez a majom szeretet mindkettőnk részéről nem szül jókat, mégis képtelen vagyok feldolgozni ... inkábbb hesegetem a gondolatot, tolom az időt, hogy mégsem telik olyan gyorsan ... és persze azt is tudom, hogy egyszer minden a helyére kerül, előbb utóbb, csak mindkettőnknek kell valami, amivel pótolni tudjuk majd az űrt ... mert valami nagyon megváltozik, amit egyenlőre egyikünk sem akar ... pedig muszáj ... csak nehéz ... :(