2013. szeptember 13., péntek

Imádott iskolásom

Jaj, minden reggel megfogadom, hogy írok, írok, mert ezek a pillanatok elvésznek, és már emlékként nem lesz ugyan olyan.
Mert hihetetlen pillanat ott állni és nézni, ahogy elmegy a kis/nagy iskolatáskájával, szemében tudásvággyal és kis teste igaz alig bírja a nagy súlyt, kis lelke tele izgalommal, lábai kacskák, de megy, időnként hátra pillant, de miközben látom, jól esik neki, hogy még ott állunk, közben int, hogy nyugodtan mehetsz.
Mert hogy a múltkori eset után, reggel ő mondta, hogy akkor most a lépcső tetejéig kísérjük. És mi azóta felkísérjük a lépcső tetejéig. Lenn az aulában még felveszi a táskáját, felmegyünk a lépcsőn, gyors puszi és már ott sincs. Én meg nézem, nézem ... első nap hosszasan, szememben könnyel. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ilyen nagy már. Hogy egyedül levetkőzik, egyedül elrendezi a dolgait, egyedül bemegy, köszön a kis barátainak, egyedül helyt áll ... fura érzés. Fura érzés, nehéz elhinni. A szívem összeszorul, közben meg olyan mérhetetlenül büszke vagyok rá. Ahogy megküzd a feladatokkal, ahogy edzi a kis lelkét a mindig kicsit nagyobb falatokra. El sem tudom mondani mennyire.
Hogy mindig csillog a szeme mikor érte megyünk. Hogy először a tesói ölelgetik meg, mert annyira de annyira hiányzott nekik. Hogy várják és csimpaszkodnak rá, az ő NAGY testvérükre. Hogy kijön és én csak állok és kapkodom a fejem, mert öltözik, még visszaszalad, mond valakinek valamit, aztán megy, én meg állok és nézem, és olyan mértékben el vagyok tőle varázsolódva, hogy rám kell szóljon - anya nem jössz?
És játszik és játszik és sose fárad el. És mikor este elcsendesedünk, és jut idő egy kis beszélgetésre, mikor lekapcsolom a villanyt és megsimogatom, akkor is elmondom neki, milyen nagyon büszke vagyok rá. Ő meg mosolyog és még eszébe jut egy történet, egy fontos mesélni való ... aztán már csak az egyenletes szuszogását hallom ... majd egyszer csak hajnalban egy vékonyka, hideg test bújik mellém, és miközben ölelem és melegítem, eszembe jut, milyen nagyon büszke vagyok rá. És hogy még mindig nem hiszem el, hogy iskolás. Tényleg nem hiszem el, mert mindig ovit mondok neki ... ő meg csak mosolyog - de hát anyaaa!!!! :)
hát így telnek a napok. fura. Szokni kell még azt is, hogy több mint 8 órát nem látom. Szokni kell, hogy ilyen nagy. MInden fura ... nekem is és látom, a kicsiknek is. Jana már iskolába akar menni, nem is oviba. Erik bár azt mondta, a suli uncsi, alig várja, hogy ő is mehessen, ha másért nem, mert legalább ott van Maja. Mindenkinek hiányzik. MIndenkinek szoknia kell. De ő olyan természetesen és magától értetődően veszi az akadályokat.
Tegnap mentünk érte és a kicsik beszaladtak a terembe, ölelték és csak nézték. Szóltam nekik, hogy inkább kinn várjuk meg. Ő meg csak ült a szőnyegen, tűrte a kicsiket, kártyázott. Két fiúval és egy lánnyal. Csillogott a szeme. Majd összepakolt, eltette a táskájába amit kellett, és jött ki. Öltözött, tette a dolgát, elment még wc-re ... és tényleg. Én csak néztem ... és ott maradtam.
A két kicsi meg észre vette, hogy a szomszéd teremben egy csontvázzal játszanak. Naná, hogy kíváncsiak voltak, bementek, nevettek, beszélgettek. :)
Vajon lesz olyan, hogy nem fura, hogy a most született kislány sulis? Ráadásul még furcsább, mert lassan letelik a szabadságom, és bár úgy néz ki, hogy a régi helyemre nem vesznek vissza, de mégis valami véget ér ... ami akkor kezdődött, mikor ő született. Egy utazás, ami olyan gyorsan eltelt, amire olyan nehéz visszaemlékezni, mert annyi minden volt benne ... sírás, nevetés, öröm és bánat. Volt hogy nehéz volt, nagyon nehéz, de leginkább öröm volt benne annyi, amit szinte nehéz feldolgozni ... szóval véget ér ... lassan másik élet kezdődik ... fura ... amikor elkezdődött nem gondoltam, hogy egyszer vége is lesz ... és igazából még most sem hiszem. Azt gondolom, hogy akkor, lassan 7 évvel ezelőtt bár fogalmam sem volt mi vár rám, jobban fel voltam készülve, mint erre, amikor tudom mi vár rám, mégsem vagyok rá felkészülve. fura dolog ez.
Na, mindegy. Elkanyarodtam. A lényeg úgyis az, hogy iskolás lett a lányom. És bár tudom lesznek még nehézségek, azt hiszem még egy jó darabig emésztgetnem is kell ezt a tényt, akkor is olyan büszke vagyok rá, és olyan nagyon szeretem, mint még talán soha. Csak ölelném míg velem van,abban a kis időben. :)

2 megjegyzés:

  1. De jó,h ilyen jól veszi az akadályokat! Nagyon ügyes! Mi nagyon megszenvedtünk anno Rékával elsőben, szerencsére Kristóf már jól veszi a sulit.

    VálaszTörlés