Dimény Árpád
HAJÓZZUNK EGYÜTT, ÉDES
Lélekvesztőnkön egy bőröndbe zárva
együtt-évek kilökött hordaléka
kipucoltam közös terünk mely tárna
s nem leltem benne bár kis óvadékra.
(A csendre nem válasz a nagyon halkan
a szem vetíti éppen mire gondolsz
majdnem rávesz hogy mind magamban tartsam,
és hiába várom hogy csak úgy feloldozz.)
Te vagy nekem világító révem
csak elsodort az éjnek habtaréja
Légy újból fároszom ha kérve kérem
vess sodronykötélt ingó uszadékra.
A közöny réme (érzed?) köztünk tombol
fájó tények depresszív olvadéka
keserű savként marja gyenge gyomrom
úgy általában nem csak néha-néha.
Legyél e sodródásban acélhorgony
én leszek derék matrózod ígérem
a salakot az aljból mind kihordom
cirkálunk fel alá és körbe-körbe
zöld-kék boldogság örvénytengerében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése