Visszafordíthatatlan augusztus

Valahogy, mikor eljön az augusztus, már ezerrel kezd mozogni az agyam ovi és most már suli ügyben is. Az már azt jelenti nekem, hogy visszaszámolunk és mindjárt szeptember. Viharos gyorsasággal.
Így már az íróasztal megrendelve, a táskát megvettük. Bár nem akartam belőle nagy ügyet csinálni - mert ha igen, akkor eddig mindig ráfáztam - mégis jó párat megnéztünk. Végül egy tescos mellett döntöttünk, mert megkérdeztem egy anyukát, akinek két sulisa is van, és a merev falút javasolta és hogy minden más nem számít. Ráadásul tők jó a belső kiképzése, mert zsebek vannak belül is. Színre mondjuk leginkább a piros lett volna jó, de rózsaszín lett. Ez van. Ez az egy, amit bánok.
A füzet csmag is nagyjából beszerezve. Egy két dolog hiányzik még belőle, amiket alig találok, és valszeg semmi szükség nem lesz rá, mint pl számolókorong, vagy óralap ...
Pakolászunk is ezerrel. s persze felmerül a kérdés is, mit hova, el fogunk férni ... Jár a fejem ezerrel, mert vannak terveim, de a keret az egyenlő a semmivel és hát a helyünk is eléggé korlátozott.
Szombaton megvettük a benti cipőket is. Végül az ázsiába jutottunk el, és tudom, hogy itt meg ott kéne támaszték és hogy ilyen meg olyan, de ha egy cipőt nézek is drága, hát még ha hárommal szorzom. Azért nem vettünk rosszakat szerintem, majd menet közben kiderül.
Próbálom emésztgetni is a dolgokat. hogy iskolásom lesz és hogy lesz egy óvodásom. Persze, igen kettő, de Erik már rutinos.
De Jana ... nost ő kemény. Nekem kemény. Most egyenlőre szopi ügyben próbálunk dűlőre jutni. Végre megért bennem az elhatározás, hogy három éves kora előtt már azért csak hagyjuk abba. Nem akartam erőszakolni, semmi ilyen nem volt és soha egyiknél nem is volt bennem, de most én határoztam és próbálom mindig húzni. Neki is már csak megszokás. Sokszor beéri azzal, ha csak belém csimpaszkodik, kaparászik. Aztán ha mégsem, akkor megenyhülök. De már csak kb három naponta egyszer.
Fura így ezt is elhagyni. Régebben ha belegondoltam, nem is tudtam elépzelni. Most meg olyan természetesen zajlik. Semmi kényszer, csak egy kis húzódás.
Próbálom nagy szemmel figyelni, hogy ő már az én nagy lányom. Persze ne, és soha nem is lesz, mindig a kisbabám marad, mint ahogy a másik kettő is.
Ránézek és olvadok. Egyrészt a szél fútta haja, a babahájai, a kisbabás beszéde, a mozdulatai, ahogy rám néz, ahogy behálóz. Ahogy rebegteti a szempilláit, ha akar valamit ... másrészt meg hangos, nagyon. Neki a cipő is ordítva távozik a lábáról, mert addig ordít, míg valaki le nem veszi. Minden hang távirányítással működik. És ebbe sokszor, nagyon sokszor beleőrülök. Veszekszik, neki mindig és minden kell, elsőként. Egy ember van, aki képes őt irányítani és sokszor elviselni, az pedig Erik. Hihetetlen módon tudja sokszor - nem mindig, mert azért neki is vannak korlátjai, és határai - manipulálni. Ahogy vezeti és végül ott kötnek ki, ahová Erik szeretett volna, de előtte Jana hallani sem akart róla. Imádom őket nézni.
Maja meg nagyon várja a sulit. Jobban mint én. És ez így is van jól. Én egyenlőre el sem tudom képzelni. Nem tudom hogy lesznek a reggeli rutinok, a délutáni érte menetelek, a tanulások, a külön órák ... hogy fogjuk megoldani ... hogy férünk bele a pénztárcánkba.
Mert engem most leginkább ez zavar. Persze ha lenne munkám - ami nem biztos hogy a rutinokat megkönnyítené - akkor sok minden más lenne. De nem dédelgetek tév eszméket, hogy egy kettőre lesz ... sajnos nem abban a világban élünk. Szóval sok minden kérdőjel. A csomagok lassan készen állnak.
Jövő héten még egy festést beiktatnék, pár dolgot varrni kéne még, ebédeket befizetni és start, indul az év ... bizakodva, mert ez a legfontosabb. MIndannyiunk részéről. :)