Majd egyszer bepótolom a kimaradt részt, képekkel és egyebekkel.
De most csak úgy van időm, alszanak a kicsik, van idő.
Gyorsan telnek a napok. Épp tegnap mondtam apának is, hogy most kezdem érezni milyen jó is volt az elmúlt 6 és fél év. Már abból a szempontból, hogy úgy belesiklottunk a napokba, nem volt a reggeli rutin percre pontosan kiszámolva, és nem történt semmi, ha elaludtunk - nem volt ilyen soha :)
Most meg egy őrült rohanás a nap és várom már a péntek estét és nem akarom a vasárnap estét, mert akkor megint hétfő. Jaj de nem szeretem érzések ezek. Pedig alapból nincs miért panaszkodni, senki nem lázad - csak én - mindenki éli világát.
Ok, én is csak azért lázadok, mert az elmúlt másfél majd két hónapban nem sikerült megszokni hogy korán kell kelni, folyton arra riadok, hogy elaludtunk, pedig még csak hajnali három van. Ezért reggel már ötkor nézem az órát, mikor is kell kelni ... így nagy nehezen kibírom fél6ig és akkor indul a nap. Reggeli kakaók és kávék, uzsonnák készítése, apának ebéd berakása, ruha készítés, beágyazás, pakolás, indulás, öltözés, reggeli zűrzavar, ami egyébként nem zűrös, csak néha uncsi.
Reggel 7kor már indulásra készen állunk és irány az ovi. Rendszerint ez úgy történik, hogy addig hatalmas energiákat mozgósítok, hogy senkinek ne legyen nyígja baja, és minden harmonikusan működjön, majd belépünk az ovi kapuján, Erik rohanásban elindul, utána Jana, aki persze lassabban fut és leelőzik, Erik beér, becsukja az ajtót, Jana meg üvölt és ekkor nekem is égnek áll a hajam és borul a béke és harmónia. És ekkor mindig eszembe jut, hogy két évvel ezelőtt ez pont így történt, csak akkor Maja nyert és Erik ordított.
Gyors öltözés és már mennek is a csoport szobába. Erik mióta Jana is jár, nem cirkuszol, megnyugodott. Nem érzi, hogy egyedül szív. Pedig ha tudta volna, hogy Jana szívott abban a három hétben ...
Aztán édes kettesben elindulunk első szülöttemmel a hévhez. Imádom vele ezt az utat. Csak vele, kézen fogva. És közben meg próbálom az érzést magamba szívni, kikapcsolni a külvilágot, mert közben ő vagy monoton szavakat betűz folyamatosan, vagy éppen tízszer számol el százig, vagy egyéb agyam eldobom tevékenységet folytat.
Aztán beérünk a suliba, gyors búcsú, mert mennie kell, hisz ő már sulis, én meg könnyeimet nyeldesve, és reménykedve, hogy még rám néz egyszer állok a lépcső aljában. És igen, hátrafordul, néz ... integeketek, fülig ér a szám, jelzem szeretem ... de nem engem néz, és nem nekem integet, hanem észre vett egy osztály társat és megvárja, együtt mennek. Én meg csalódottan - dehogy is, imádom, hogy helyén van, hogy megtalálta a kis helyét és vana barátai - megfordulok és érzéseimmel magamra maradva elindulok a hévhez.
Még egy kicsit várok és jön tesóm. :) Együtt baktatunk a sulijáig és vitatjuk meg a nap történéseit az élet nagy dolgait. Fura, de többet találkozunk, mikor együtt laktunk. És fura, de valahogy nagoyn sokat jelentenek nekem ezek a találkozások. MIkor néha nap nem jön, fura érzés, olyan üresség telepszik rám és sokáig nem is hagy békén.
Aztán indulok flabeloszozni. Igen, másfél hónapja tart a rázás és jelentem centikben mérhető a változás. Remélem marad is ... jó lenne. Elnézve a régi képeimet, hát van miből, bőven.
Aztán eltelik a délelőtt, mikor hogy. Vásárlás, takarítás, főzés stb.
Délben megyek Janáért,
aki épp most kelt fel, és nélkülem még kijönnisem tud ,... nem akar. Megőrjít!!!!! Anya itt vagyok ordítással jelzi, vége az én időmnek. :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése